Nem sokan tudják, hogy mivel jár egy temetés lélektanilag a háttérből megfigyelve. Mit kellene és mit nem kellene megtenniük azoknak, akik utolsó útjára kísérnek egy lelket. Ennek ellenére azt gondolom, hogy mindig van mit tanulnunk egy-egy ilyen alkalom kapcsán. Mondhatja bárki, hogy  már régóta megvannak a betartott szokások minden szertartás szerint. Mégsem lehet ezt elégszer elismételni. Én, aki ebben napi szinten részt veszek, sokszor tapasztalom és érzem, hogy mindenről beszélni kell még, mert nincs benne az emberek mindennapi életében. Az emberek eljönnek, de látszik rajtuk, hogy ehhez nincsen kedvük, nem is érdekli őket. Eljönnek, ott vannak és alig várják a végét. Csak azért jönnek mert kötelezőnek érzik. Aztán hazamennek és nem történik bennük semmilyen változás. Aztán nem akarnak erről többet beszélni sem, inkább lezárják magukban. Vennének inkább egy virágot, amit kiküldenének maguk helyett a temetőbe. Pedig azzal, hogy lezárul egy élet, a jelenlévők életében is változás következik be. Nem mindig lehet érezni markánsan, de mégiscsak így van. Például a szomszéd néni, aki már többet nem kérdezi meg minden este, hogy van kedves szomszéd. Vagy az a kollega, akit nem ismertjünk ugyan túl jól, de mindennap láttuk és sokszor csempészett egy kis színt az életünkbe. Ezek igenis fontos dolgok mindannyiunk életében. Kikísérjük őket a temetőbe és közben saját életünkön is elgondolkodunk. Ezzel nagy dolgot teszünk, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy elkísérjék. Aztán majd megyünk tovább nincs is ezzel baj. De azt a pár percet miért ne szánhatnánk oda az életünkből. Nem szabad félvállról venni, annak a léleknek igenis számít, hogy kik jöttek el, hogyan állnak ott a ravatala mellett, nem azt akarja látni, hogy csak unják a körülötte állók ezt az egészet.Persze ezt senki nem vallja be, de akkor is így van és látszik az emberek szemén.

A telefonotokat se vegyétek elő, mert ezzel megzavarjátok azokat, akik figyelnének az elhangzottakra. Csak azért mert ti nem éreztek úgy, mint a gyászolók, nem kell ezt  kimutatni. Annak a léleknek, aki elmegy ezzel sokat segítünk, hogy jelen vagyunk teljes valónkban. Mert a temetések összekötik az élők világát a holtak világával, ebben,aki eljön nagy szerepe lenne, hogy álljon ott igaz szívvel.Ne akarjunk ebbe többet belelátni, csak vegyünk fel egy számunkra szép ruhát és öltöztessük fel a lelkünket is erre az alkalomra.Csak egy pár percig figyeljünk oda és ne beszélgessünk a mellettünk állókal , az sem baj, ha nem tudunk végig figyelni, csak próbáljuk meg,különben minek megyünk el, ezt is gondoljuk végig,ahogy azzal sincs semmi baj, ha erre nem vagyunk képesek és inkább távol maradunk, de ne akarjunk ebben másokat befolyásolni semmiképpen. Ha majd egyszer arra kerül a sor, hogy mi leszünk mélyen érintettek, nekünk is fájni fog, hogy mások ott mulatoznak miközben a mi gyászunk tart,mert ezzel nem könnyű együtt élni a továbbiakban. Volt már erreszámtalan példa, hogy mennyire örülnek egymásnak, a rég nem látott emberek, természetesen ez jó dolog, csak nem ott van a helye és ideje. Majd utána kellene örvendezni egymásnak. Kell, hogy legyen mindenkiben ennyi diszkréció és tartás. Miért ne lenne,gondolnánk? Ha valakiről úgy érezzük, hogy nem eképpen viselkedik, ezt ne tartsuk magunkban, halkan menjünk oda és szóljunk neki, hogy ez nagyon bántó. Sokszor a gyászolók sem éreznek úgy, ahogyan ezt elvárná tőlük bárki, ilyenkor sokféle érzés keveredik bennük, harag, szégyen, düh a halottjuk iránt. Ezek nagyon nehéz érzések, nem lehet velük mit kezdeni.  Egy másik temetés alkalmával kimutatják fájdalmukat, sírnak is hangosan. Ezek nem mindig tartoznának másokra. Tudom ezt nem könnyű úgy alakítani, hogy ne legyen ott más, főleg, ha mások is akarnak kegyeletet gyakorolni. És bizony sokszor van olyan is, hogy alig jönnek el, mert már nincs senki, aki közel állt ahhoz a lélekhez. Ez talán csaka búcsúztatónak rossz, mert kevés embernek tudja elmondani, azt amit szeretne. Az az energia, ami bennetek van egy egy szertartás alkalmával, azt viszi tovább az elhunyt is azon az utolsó úton. Ez az energia lenne az értő figyelem és a szeretetteljes odafordulás az elhunyt iránt. Nem kell többet tenni, de ezt tegyük meg, ha már elmentünk elbúcsúzni. Köszönöm azt is, hogy ezt elolvastátok és végiggondoljátok, legközelebb mikor temetésre mentek, ez jusson eszetekbe.