Abban a pillanatban, amikor bekövetkezik egy haláleset, megszületik a Gyászoló.

A gyászoló átélt veszteségeire való reakciója attól is függ, milyen volt a kapcsolata az elhunyttal, a család mennyire jelent támogató közeget számára, mennyire érzi sajátjának a tőle elvárt érzéseket…

Innentől kezdve adott egy státusz számára, amit megélhet, feldolgozhat, (ki)használhat, megtagadhat, elbagatelizálhat, de mindenképpen hatással van rá. Ha másképpen nem, a környezete reagálása által.

Ha a gyász megélésekor sérül valami, vagy benn ragad egy szerepben, a következőkkel találkozhatunk:

Vezeklő mártír: az elhunyttal kapcsolatos veszteség miatt sérül a pozíciója, mind családi, mind társadalmi szinten, ezt próbálja kompenzálni. Lénye egész megjelenésével egyfajta bűntudatkeltést hordoz magával a környezete felé. A gyászt inkább önsajnálatnak éli meg. Biztosan volt érzelmi töltet is az elhunyt felé, de idővel inkább csak egy idealizált kép marad meg benne. Környezetét idegesíti állandó önsajnálatával, okoskodó megjegyzéseivel, az életről való lemondásával, amiben érződik, ha lenne kapaszkodó, akkor legszívesebben ő választaná az életet, csak nem tudja hogyan. Ez a szerep pedig biztonságot nyújt számára. Egy ideig. Mert utána elszivárognak a kapcsolatok, hiszen nem tudnak/akarnak mit kezdeni vele. Szembesítéssel nem sokat érünk, egyből bekapcsolnak az önvédelmi reakciók. Mit tehetünk vele? Ha felismertük, hogy a megjegyzései tulajdonképpen nem nekünk szólnak, máris kívül kerültünk a személyes sértettségen. Próbáljuk meg bevinni újra az élet vérkeingésébe, adjunk neki feladatokat, bíztassuk, hogy vegyen részt programokon. Foglalja el magát. Idővel talán újra kialakul a saját pozíciója, amiben jól érzi magát.

Színlelő: a gyász számára a környezeti megfelelés játéka. Ő sír a leghangosabban az egész temetésen, amiből szinte már show-műsor kerekedett . Ezzel is mutatja, hogy ő mennyire szerette az elhunytját. Kiköveteli a legfrekventáltabb sírhelyét a temetőnek, amire hatalmas síremléket csináltat, lehetőleg lássa mindenki.

Bravúros felejtő: már a temetés napján mindent elpakolt, kipakolt, átrendez, újrafest. A környezet számára azt a képet mutatja, mintha nem is történt volna semmi változás. Bizony felejteni akar, és amiről nem beszélünk, az nincs is. A fájdalmát, rejtegetni való érzéseit gondosan letakargatja csipkével.

Borzasztó destruktívan hat a környezetre ez a fajta magatartás. Rombolóan hat a többiek gyászfolyamatára is, megsemmisítik a közötti lévő kommunikációt. Mert nem tudjuk, hogy menjünk szembe vele vagy legyünk része a színjátéknak?

Mindenképpen adjunk neki időt. Találjunk egy közös pontot vele, ami kapcsolódást jelenthet. Ne erőltessük, mert csak még jobban bezárkózik. Lehet elég neki csak meghallgatnia másokat, az is elindít nála valamit.

Hobbista: időnként kampányszerűen kijár a temetőbe, ott van minden nap. Hosszú idő eltelte után is, úgy vissza tud esni a mélygyász szintjére, mintha tegnap történt volna a haláleset. Majd egyik-napról a másikra visszarendeződni látszik minden, a normál kerékvágás keretei közé.

A “hobbistával”, a környezet nehezen tud mit kezdeni. Mert időnként mesél és beenged, majd hirtelen bezárkózik. Mivel tudatos gyászoló, az ő feladata és felelőssége a környezetét nem bizonytalanságban tartani, hanem megoldókulcsot adnia saját magához.

Kemény mag: a temetőlátogatók kemény magja. Mindennap kint van, akár egy nap többször is. Az általa gondozott sírhely, mintegy kegyeleti emlékhely funkcionál, van rajta minden, virág, világítós angyal, az évszak adott ünnepéhez kapcsolódó aktuális dekoráció. Legszívesebben ő maga is odaköltözne. Utazni, kimozdulni nem szeret, nem is tud, elképzelhetetlen számára, hogy megcsalja a sírhely és az elhunyt emlékét. Ez a típus egyrészt beragadt a fel nem dolgozott gyászában, másrészt így éli túl a veszteséget. Számára szinte életcélként funkcionál a kegyeleti emlékhely ápolása. És itt jelenik meg az egyéni gyászfeldolgozás fontossága is. Hiszen felismerhető, hogy egy holt energiát táplál, de az ebből való kiragadás sem vezet közvetlen megoldáshoz. Sőt a szembesítés nem mást, mint ellenállást szülne csak. Hosszú folyamat által lehet eljutni vele (is), ahhoz a szemlélethez, hogy az elhunyt is azt akarná, hogy ő éljen és jól legyen. Más kérdés, hogy számára ez így meddig fenntartható biztonsági állapotot jelent.

Szellemekkel suttogók: azoknál figyelhető meg, akiknél a szeretett személy kiemelkedő státuszt foglalt el még életében. Halála után, még hosszú idő után is “együtt laknak” vele. Elől vannak az elhunyt személyes használati tárgyai, a papucsa, fogkeféje, az asztalnál is terített hely várja. A székét üresen hagyják, nem ül bele senki, ezáltal is konzerválva a családban elfoglalt helye. Különös hangokat is hallanak a házban, az életüket egyfajta várakozás érzése járja át. Akit várnak, bármikor betoppanhat, bármikor hazajöhet. Ezáltal egy illuzionált életmódba helyezve magukat.

Persze ez is fenntartható hosszú időn át, hiszen kinek ártanak vele?

(Most arra nem térek ki, hogy az elhunyt energetikáját miért nem jó ennyi a földi síkon tartani, sem neki, sem a családnak.)

Akkor van baj, ha már jelentkeznek testi tünetek, alvászavar, idegkimerülés, energiaveszteség. Hiszen a szervezet így jelez, valami zavar mégiscsak van a rendszerben.

Természetesen fentiekkel nem célom senkit sem bántani a gyászában és annak megélésében. Hiszen mindenki úgy éli túl, ahogyan csak tudja.

De tartsuk szem előtt ezt is:

„Add meg a könnyet, de élj és szeress tovább. Addig vagyok, míg élek, szívetekben, bennetek. Ember voltam mindig, ezért szeressetek.

Ő elment, mi itt maradtunk és élünk. Ápoljunk elhunytaink emlékét, de az élő kapcsolatokat is engedjük be az életünkbe, mert az életünket zálogba kaptuk, és nem örökre és csak rajtunk áll mihez kezdünk vele pillanatról pillanatra, mert választásunk mindig van.

Ahogyan minden haláleset, úgy minden gyászolás egyedi és ma már mondhatjuk úgy is, hogy egyéni. Régebben a gyászolóknak a halál pillanatától kezdve megvoltak a rituáléi, ebben is megtalálva azokat a biztonságot adó pontokat, amik segítették őt. Minden forgatókönyvszerűen előre adott volt. Segítették őket a kialakult szokások, rituálék, gyászolás fokozatait meghatározó színek, a vallás, a közösség, a zene és imák, az elvárt viselkedésmód. 

Majd a körülmények megváltozásával egy újfajta szemléletmóddal keveredve a régi normák elavultá váltak, a közösség ereje inkább váltfullasztóvá, mint segítővé és felborult a régi rend. Nem kérünk a vallásból, a rítusokból, vagy csak minimálisan, a saját rendszerünkbe beilleszthető szinteken. Belülről mégis érezzük valaminek a hiányát, csak nem mindig tudjuk megfogalmazni, hogy pontosan mire lenne szükségünk. A rítusok hatása sokszor a tudattalanon keresztül érvényesült. Ma már szinte csak hallomásból tudunk a siratóasszonyokról, bár egyes vidékeken még mindig hívják őket. És nem azért, hogy idegesítsék a jelenlévőket a nyavalygásukkal, hanem egyfajta hangulati állapot megteremtését segítették elő a temetéseken. Mert a halál-temetés-gyászolás egyfajta ráhangolódást is igényel. Innentől kezdve részévé válik az életünknek és kihatással lesz ránk, amivel most szembentaláljuk magunkat.

Régebben a több generáció együttélése által már kisgyermekkorban megkezdődött a halál és a gyász beépülése az emberek életébe. Ezzel ma már nem igazán tudunk mit kezdeni. Sem a gyászoló sem a közvetlen környezete.

Elfojtott érzelmek, a gyász elhárítása és gyors lefolyása mind a temetésnek, mind az utána való időszaknakjellemez bennünket. Távol tartjuk magunkat a gyászolótól is, nincsen sem türelmünk, időnk, eszköztárunk és megoldókulcsunk egymáshoz.

A gyászoló sem könnyít ezen. Elég csak az özvegyen maradt, még ereje teljében lévő anyára gondolni. Aki bebújik a vezeklő mártír álarca mögé. A vasárnapi ebédek kínszenvedést okozó megjegyzéseivel. “Nem kell aggódni, már nem sokáig élek én sem” “Anyuka lépjen már túl ezen”– hangzanak a leves feletti párbeszédek.

Ami aztán nem mást, mint belső feszültséget generál mindenkiben, aminek a rezgéshullámait viszik tovább és adják át akartalanul is a tágabb környezetnek.

Holott ez csak annak az öngerjesztő folyamatnak a része, hogy a kommunikáció nem egymásért, hanem egymás mellett zajlik.

A vezeklő mártír mintegy védekező mechanizmusként használt felvett viselkedés. Igazából arra szolgál, hogy az elszenvedője belülről, azt kiabálja, hogy velem most mi lesz, kinek leszek fontos és az elhunyttal kapcsolatos kavargó érzelmeknek szólnak. Beletartozhat akár a az elhunyt halála kapcsán érzett megkönnyebbülés érzése is, amit kimondani nem lehet, mert ez bűntudatot vonzana maga után.

Egy másik nézőpontban felállított gyászoló, pedig kimondatlanul is ragaszkodna a régi élet és rend visszarendeződésére. Ha nincs gyász, nincs ez a halotti hangulat, minden olyan lehetne, mint régen volt – mert neki az az állapot jelentett biztonságot. Egy embert elveszített maga mellől fizikai szinten, egy másikat pedig lelkileg. A közöttük fennálló kommunikáció pedig nemhogy nem segít, hanem még jobban elmélyíti a közöttük fennálló elszakadást.

Most itt álljunk meg egy pillanatra. Természetesen a fentiek megoldása nem következik be egyik pillanatról a másikra.

Az élet mindenki számára rejteget kihívást, és a veszteség/elengedés/elmúlás/elválás mindig is része – valamilyen formában az életünknek. Rajtunk múlik, hogy mihez kezdünk az életünkkel, emberi kapcsolatainkkal napról napra.

A léleknek ugyanúgy szüksége van karbantartásra, mint a testünknek az edzésre. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy lelki sebeink sokkal lassabban gyógyulnak, mint a testünk. A lelkünk sebeit igazából két dolog tudja gyógyítani, az igazi szeretet és a felismerések. Elakadásainkhoz forduljunk szakemberhez, a befektetett energia mindig megtérül.

Amikor ezeken a napokon kimegyünk a temetőbe, emlékhelyre, vagy egy olyan helyre, ahová elhunytainkkal kapcsolatos emlékeink kötődnek sokszor nagyon nehezünkre esik emlékezni is. Mert ezek a napok az emlékezésen túl lehetőséget adnak nekünk halottaink életén, sorsán keresztül, a saját életünkkel kapcsolatos szembenézésre is. Eszünkbe jutnak, azok a meghatározó pillanatok, amik összekötöttek minket azzal, akire ezekben a napokban emlékezünk. Ez akkor is így működik, ha már csak elhalványult emlékfoszlányaik maradtak vagy csak hallomásból tudunk valakiről, hiszena  múltbeli örökségek összekötnek bennünket egy láthatatlan szállal. Nem feltétlenül vérrokonság alapján gondolunk most valakire, aki elment, lehet, hogy csak most értek el hozzánk azok az üzenetek, melyek gondolatát ő hintette el bennünk. Valamire felhívva a figyelmünket, a látóterünkbe helyezve, azokat az értékeket, amikről talán nem is tudtunk volna nélküle. Ezekre az üzenetekre is figyeljünk oda ezeken a napokon kint a temetőben,a sírrendezéseken túl. Mi az, amit a mi életünkben az ő személye hátrahagyott nekünk örökségül, hogy azt továbbvigyük. Sokszor nem kell nagy dolgokra gondolni, ez lehet a zene szeretete, egy könyvbeli üzenet, egy régi recept, vagy egy-egy szállóigévé vált mondat, amiken jókat mosolygunk vagy csak mi értjük. Ezeket mi is továbbadhatjunk szeretteinknek, biztosítva a tovább fennálló kapcsolódást közöttünk. Azon is elgondolkodhatunk, hogy mi az,amit tőle tanultunk vagy tovább viszünk, mint családi örökséget.Lehet negatív tartalmú üzenet is, amit ebben az életünkben nekünk kell átalakítani, és rendbe hozni.Vagy csak szeretnénk megtanulni azt a szimpla, egyszerű kedvességet, ami abbóla személyből áradt, aki gondolunk.

Érdekes, hogy nem egyformán jönnek elő érzéseink, gondolataink minden egyes elhunytunkkal kapcsolatban,minden évben. Van, akire többet gondolunk talán most, ilyenkor lehet, hogy még dolgunk van a vele kapcsolatos üzenetekkel, mintáinkkal.

Ha van rá lehetőségünk, látogassunk ki este a temetőbe, mikor már gyönyörűen világítanak a mécsesek, beragyogva, az egész sírkertet. Látni fogjuk, hogy mennyien jöttek ki, hagyták a sírokon lenyomataikat, ahogyan elődeink itt hagyták örökségül számunkra nem mást, mint az életet.

Beülök az autóba,  elindul a zenei lejátszó. Ezt a zeneszámot hallgattam valakivel, aki egykor fontos volt számomra. A következő egy mulatságos emléket idéz fel bennem, elmosolyodom. A harmadikkal üzennék valakinek – hé, ébredj már fel, elmegy melletted az élet! És így tovább..Ahogy suhan az út, vele együtt milliónyi megelevenedett emlékképet villant fel magával. Én döntöm el, hogy átadom magam neki, vagy ezt az érzést most nem engedem be és inkább továbbkapcsolok. Mert minden dallam egy-egy üzenetet is hordoz magával. Mi ez, egy álom? Nem, ez utazás az utazásban.

A zene erejéről mindenki hallott már. Használjuk gyógyításhoz és az emlékek felidézéséhez is. Régen még a gonoszt is elűzték vele. Bárhogyan nézzük, a zene ereje vitathatatlan. Mikor meghallunk egy dallamot és felvillannak az adott dalhoz kapcsolódó emlékeink. Akár régi szerelmekről, régi kapcsolatokról, megannyi emlékkép tárul elénk elénk, mintha csak egy filmet néznénk, visszatekintve a múltba és kísérőképpen halljuk azt a zenét, ami az emlékeinket segít megidézni. Olyan, mint egy közvetítő csatorna, ha kell, jókedvre derít vagy éppen megríkat, vagy segít feldolgozni olyan helyzeteket, amik velünk történtek. Kinyitja a gátakat, ha kell, akkor elemészt vagy felemel. Használjuk úgy ahogyan szeretnénk, de a zene mindenképpen hatással van ránk.

A gyászolóknak is hatalmas segítség a zene ereje. Csak tudjuk használni megfelelőképpen, a szerint, hogy éppen mire van szükségünk.

Temetésen sem lehetne utolsó útjára kísérni senkit zene nélkül, szép gesztus, ha egy temetésen lejátszuk elhunyt szerettünk kedvenc zeneszámát, vagy amit szeretett hallgatni. Vagy otthon lejátszunk olyan zenét, ami megnyugtat. Ennek ellenkezője is igaz lehet, a gyászolók sokszor érzik úgy, hogy bizonyos dallamokat nem képesek beengedni a lelkükbe, mert fájdalmat okoznak nekik.

Egyik nap, beszédírás közben eszembe jutott Mozart. Többet kellene temetéseken játszani a zenéjét. Hirtelen a Requiem jutott eszembe, de az emberek nagy része nem kedveli. Félnek tőle. Egy másnapi temetésre hoztak egy cd-t, Mozart, - nagyon szerette az elhunyt-, mondták. Bárcsak minden üzenet ilyen hamar eljutna hozzánk.

Hiszen, ha csak Mozart vagy Bach zenéjére gondolunk (de annyi mindenkit sorolhatnánk), olyan magasságokba repít, mintha égi zene lenne, ami szinte már egy másik dimenzióban íródott. A hallgatósága pedig biztos megnyugvásra talál.  

A napokban értesültem róla, hogy sírásó versenyt rendeznek Magyarországon, immár többedik alkalommal.

Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy nézzük meg ezt a szakmát. Hiszen ez egy nagyon régi szakma, ami manapság egy felújított köntöst kapott.

Mert kire gondolunk, ha a sírásó kifejezést használjuk? A gumicsizmás, bajszos emberre, aki sáros lábbal tartja az ásót és földeli el a holtakat, időnként kissé illuminált állapotban.

Kifejezésben is változás történt, nincsen már külön sírásó vagy hullaszállító, hanem ma már temetésrendezőnek nevezik őket.

 A magánvállalkozások esetében, ők azok, akik akár az éjszaka közepén is felkelve elmennek a házhoz az elhunytért, elmondják, hogy mit szükséges tudnia a hozzátartozóknak, tájékoztatást adnak, hogy hova kell menni a további ügyintézés érdekében. Majd ugyanezek az emberek napközben ügyintéznek, elvégzik a temetést, gyászzenét biztosítanak a temetéskor, mindezt megelőzve felöltöztetik az elhunytakat szép ruhába, kiássák a sírhelyet már előre, majd gépkocsiba ülnek, temetnek, és ez így megy tovább nap-nap után.

Akkor miért is kap ez a szakma még mindig negatív visszacsengést?

Ezek nem szem előtt lévő dolgok vagy információk, de a halottszállítások időnként embertpróbáló feladatok elé állítják ezeket az embereket. Gondolok olyan példára, amikor vasúti szerencsétlenség után kell összeszedni elhunytakat, gyilkosságok- öngyilkosságok után, és sok esetben több hónapos, véletlenül felbukkanó tetemekre találva mennek és teszik a dolgukat.

Ez egy összetett feladat, amihez olyan emberi tulajdonságokra van szükség, mint fizikai erő, kommunikációs készség és bizony ehhez való lelkület. Ha gondolunk a külföldről vagy külföldre történő halottszállításra akkor ezek az emberek még idegen nyelvtudás birtokában is lehetnek. Bár ez igazából a szakma elitje, kanyarodjunk vissza a mindennapok sírásójához.

Persze mivel itt is emberek dolgoznak, akadnak hibák is bőven. 

Eszembe jut egy eset, amikor egy koporsós temetés esetén a visszahantolást egy pesti temetőben 40 perc alatt sikerült elvégeznie az ott dolgozó 6 úriembernek. (Ez jó esetben átlag 10 perc alatti tevékenység, 4 ember számára). Előtte jó hangosan megbeszélték a gyászoló közönség füle hallatára, hogy majd ki és hova álljon, közben kicsit meg-megpihenve az ásóra támaszkodva. Ezzel persze senkit nem kívánok megbántani, hiszen mindannyian örültünk, hogy végül sikerült az elhunytat örök nyugalomra helyezni. (Ha volt humorérzéke az elhunytnak, még lehet nevetett is fentről, hogy az ő temetése bizonyára emlékezetes maradt minden résztvevő számára.)

Bizonyos temetőkben csak a kirendelt emberek végezhetik el a temetkezési szolgáltatást. Ez a bürokrácia, amin változtatni nem lehet. Nyilván a hozzátartozók nem tudják előre, hogy ki fogja elvégezni a temetést.

Esetleg könnyebb, ha voltunk már temetésen és láttuk, hogy az adott vállalkozó milyen színvonalú temetést nyújt. Tájékozódhatunk környezetünk köreiből is, de próbáljunk meg időben közelebbi “temetési élményekből” következtetni, a 10 évvel ezelőtti esetek már nem biztos, hogy helytállóak. És van ahol nem válogathatunk, csak örülünk annak, ha a meglévő sírhelyünkbe bekerül az elhunyt. Akkor  inkább a lehető legegyszerűbben próbáljunk elbúcsúzni.

Végezetül a legjobb amit tehetünk, ha csendes segítőként tekintünk ezekre az emberekre, akik azért vannak jelen, hogy elhunytainkat végső nyugalomra helyezzék.

Bizonyos periódusok eltelte után, vagy amikor olyan eseményeknek vagyunk kitéve, amit már nem bírunk a továbbiakban elviselni, mindenképpen szánjunk időt arra,hogy kilépünk a taposómalomból, a megszokott fizikai és földrajzi világunkból és olyan dolgokat tegyünk, ami nem a hétköznapi életünk része. Vagyis elmegyünk és kipihenjük a mindennapi fáradalmainkat. Sokszor nem is tudatosítjuk magunkban, hogy ez mennyire fontos lenne vagy lehet. Ésazt is gondoljuk, hogy nekünk ez nem jár. Ez ugyanúgy jár annak, aki elveszített valakit, aki gyászolókkal foglalkozik és annak is aki csak megpihenni szeretne. Mert miről is szól ez az időszak? Kikapcsoljuk agyunknak azt a részét, ami a mindennapi stresszt dolgozza fel. Próbáljuk utolérni és feldolgozni azokat az információkat, amivel az amúgy is túltelített hétköznapokon foglalkoztatva vagyunk. Vigyünk egy jó könyvet magunkkal, vagy csak úgy nézzünk a távolba, és a gondolatainkon kívüli világot próbáljuk meg felfedezni. És próbáljuk meg kivonni magunkat azokból a történésekből, azokból az otthon hagyott gondokból és bajokból, amibe úgy érezzük a hétköznapjaink folyamán, hogy, bezártuk magunkat egy dobozba, aminek nincsen ablaka és amiből nincsen kiút. Olyan szituációkra gondolok, amikmegoldhatatlannak látszanak olykor. A dolgokat időnként kívülről is próbáljuk megnézni, ezt akkor tudjuk a legjobban, ha elmegyünk az adott helyről és egy ideig nem is gondolunk az otthon hagyott köreinkre. Mire visszamegyünk a nyaralási időtöltésből, már lehet másként látjuk az egészet, mégiscsak lesz egy ablak, amiből ki tudunk tekinteni. Vagy olyan emberi kapcsolatainknak vagyunk rabjai, amik nem azt jelentik mindkét fél számára, ennek is jót tesz az idő, és talán mire újra találkozunk, már másként tekintünk egymásra. Szabaduljunk meg a félelmeinktől is, ne engedjük az agyunkat mindig a gondokon és aggodalmakon kattogni. Egyszerűen csak engedjük meg magunknak a lét pillanatait. Mikor nem kell azon aggódni, hogy mi lesz holnap. Olyan ritkán adatik meg, és olyan ritkán engedjük meg magunknak ezeket a napokat, pillanatokat. Talán most jött el az ideje, mikor ha nem akkor, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá. Az elengedés művészetéhez az is hozzátartozik, mikor saját magunkat is bizonyos feladatok alól, és bizonyos feltételek szerint, ki tudjuk vonni, el tudjuk engedni. Magunkat is elengedhetjük néha. Engedjük el a gyeplőt, és lazítsunk. Mert megtehetjük, akkor miért ne tennénk? Ez azt is fogja segíteni, hogy utána még több energiával vessük bele magunkat a hétköznapokba és hagyjunk magunknak időt arra, hogy feldolgozzuk azokat az eseményeket, amik egész évben történnek velünk, nem tudatos módon csak azáltal hogy átadjuk magunkat a víz napfény levegő együttható áramlásának és ezeknek a pillanatoknak.

Halottakról vagy jót vagy semmit…?

Munkám során sokszor találkozom olyan gyászolókkal és gyászesetekkel, amikor az elhunyt életével kapcsolatban nehezen tudnak megnyílni és elmondani, bármit is.

A legtöbb esetben van kedvük a hozzátartozóknak mesélni arról, aki elment.

De vannak,aki eljönnek,lehajtják a fejüket és zavart tekintettel mondják maguk elé, hogyne beszéljünk inkább róla, mert nincsenek szép dolgok, amit elmondhatnának. Beáll egy nyomasztó csend. A szégyen és zavar csendje telepszik rá a gyászolókra. Aztán mégiscsak elhangzik a tudva lévő kijelentés, hiszen nekik is könnyebbség kimondani: aki elment, példáulalkoholista volt és verte a családját. Vagy egy ehhez hasonlóan nehéz élethelyzettárul fel. Nagyon nehéz ezt szavakba önteni. Ha kimondják már elönti őket a szégyen. De kinek a szégyene ez?! Azé aki elment, itt hagyva a családnak, a gyászolóknak.

Szerették is, haragszanak rá még most is, csalódtak benne nem egyszer , fájdalmat okozott nekik a szavaival, tettlegeséggel vagy anélkül.  Miért kell most ezeket a sebeket mégiscsak felszakítani és szembenézni velük, mikor már úgyis meghalt. Mert ezt visszük tovább. Ha nem is sokáig gondolunk rá, de belevésődik a sorsunkba, továbbadjuk az utánunk lévő generációknak azokat az érzéseket és lenyomatokat amiket akkor éreztünk, amikor valaki meghalt.

Halottról vagy jót vagy semmit tanultuk ősidőktől kezdve. Belénk ültetett generációs hiba, amit ránk kényszerítenek, hogy ezt a kijelentést fogadjuk így el.

Eltitkolhatjuk a világ elől az igazságot, akkor is bennünk van a tudat, hogy ez így van. Egyrészt nem lehet a titkokat sokáig elfedni, vagy nem is titkok,mert tudta mindenki, csak nem beszélünk róla.Tagadni sem érdemes, kinek mutatunk mást, mikor mindenki ismerte. Miért kellene egy álszent beszédet megíratnunk és elmondatnunk a temetéskor, az élők és holtak világának találkozásánál? Ezzel senki célját nem szolgáljuk.Akkor pedig mit mondjunk róla, hogy jó ember volt és szeretett élni? Igazából, szeretett élni, igen, szerette élni azt az életet, amit ő választott. Valószínűleg így is volt, ha sosem választott más utat. Ez önmagában nemlett volnabaj, csak vitt vele másokat is. Beszélhetünk arról is, hogy mi máshogy fogjuk tenni az életünkben.Akár az utánunk jövőknek is mondjuk el, hogy volt egy ember a családban, akinem a helyes úton járt, nekünk ezzel mutatott példát, hogy van más út is az elágazásban. Egy párhuzamos élettel, egy párhuzamos úton mi másként megyünk és tesszük a dolgunkat. Aztán még arról is beszélni kell, hogy a fájdalom amit itt hagyott bizony nem múlik el nyomtalanul, amit belekarcolt a lelkünkbe egy ember, aki már a túloldalon van. Ez a fájdalom itt marad még akkor is mikor ő elment. És ilyenkor nem azt sajnájuk, hogy ő meghalt, hanem hogy fájdalmat okozott nekünk, és ennek lenyomatátlelkünk bizony őrzi.Még ha nem is tudatos szinten, de testünk előbb-utóbb ezt jelezni fogja számunkra.

Vajon mit tegyünkazért,hogy ezt mégiscsak enyhítsünk. Mertnem kell erre állandóan gondolni, évekig emlegetni és cipelnimagunkkal.

A kegyeletgyakorlással, ami itt azt jelenti, mint egy lelki lista készítése, felsorolásként számot vetünk, éssok mindent tudunk helyre tennivele.Ennek a helye nem feltétlenül fizikai síkon a temető, hanem a lelkünk rétegeiben találhatók az erre megtalálhatóválaszok. Miaz, amit szeretnénk még elmondani neki, mi az ami bennünk maradt, mi az ami fájdalmat okozott, vajon mi az,amit ő érzett mikor fájdalmat okozott,mikor ő bántott minket. Talán azt gondoljuk, már nem számít, pedig igenis számít, mondjuk ki, akár magunkban ,akár hangosan is, mert ez egy idő után könnyebbséget fog okozni.Az a lélek mikor átment a túloldalon már tudta hogy mit tett, hogy ebben az életben nem úgy élt, ahogy azt kellett volna. Már mindent tud igazából, csak arra vár, hogy kapjon egy új esélyt, és jóvá tegye. Ha teheti,, akkor őriz bennünket fentről. Ha nem, akkor pedig majd igyekszik majd törleszteni.

 Mit tehetünk még, hogy jobban érezzük magunkat? Próbáljunk odafigyelni arra, hogy mi is változzunk, mi ne bántsunk meg másokat. Az életünket mindenképpen próbáljuk jó célokra fordítani, hasznosan tölteni még a szabadidőnket is, azokkal töltve az időt, akiket szeretünk, akik fontosak nekünk. Ez a léleknek egy nagy megnyugvást jelent. Azzal, hogy nyalogatjuk a sebeiket igazából nem megyünk előrébb. Mi vagyunk az életünk kulcsa, nekünk van döntésünk és lehetőségünk változtatni,ha kell. Ha szükséges válasszunk más utat, mint amin eddig jártunk. Mindig van más út,más választás. Ha éppen nem is látjuk az út végét,de kis lépésekkel elérhető minden cél és irány. Aztán majd jön magától a megoldás ha rábízzuk az életet a saját irányításunkra és nem a sodródást választjuk tanácsadóul. A teremtés ereje bennünk is megvan,ezt kell tudatosítani és gyakorolni.

Lezárult életek és lezárult életszakaszok

Egy-egy haláleset kapcsán mindig felmerül bennünk, hogy mi az, amit hátrahagyott a lélek, maradhattak e még lezáratlan ügyei.

Érezhetünk ugyanígy mi is, hogy azzal a lélekkel nekünk még valami dolgunk lett volna. Hasonlóan működik ez, mint egy végeszakad barátság, ami elindult akár gyermek- vagy fiatal korban, majd egyszer csak megakadt. Ilyenkor is lezárul egy szakasz, olyan kicsit , mint egy halál. Bennünk is meghal valami és a közöttünk lévő energiák is meghalnak. Már nem volt tovább dolgunk vele, és megyünk tovább a saját életünkben. Vannak olyan helyzetek az életünkben, melyeknél úgy érezzük, hogy örök rejtély marad, egy megszakad életút, vagy egy megszakadt barátság. Amire ha később visszaemlékszünk, csak kérdőjelek maradnak bennünk. Talán nem biztos, hogy megértjük, annak a kornak megfelelő tudással, amivel éppen rendelkezünk, sokszor okolunk és hibáztatunk külsőségeket, pedig,ha ezeket szívből megfigyeljük, olyan dolgok is lehetnek, amiket hozunk magunkkal, akár réges régi családi mintaként, generációs problémaként vagy bárhogy máshonnan. Ha temetésről van szó, lejárt életút jut eszünkbe, de mi az, hogy lejárt életút? Azzal, hogy lejár valakinek az élete, mi marad itt és mi szakad meg ekkor?

 Ezt kell végiglátni és gondolni. Itt maradnak a bennünk hagyott érzések, lenyomatok.És mi az, amit elvisz magával? A soha ki nem mondott szavak és gondolatok. Egy barátság ha megszakad, ott még előfordul, hogy kimondunk az utolsó pillanatokban, olyan rejtve maradt gondolatokat, amiket azelőtt sosem, vagy éppen kimondja helyettünk más. De ezeket sosem szabadna magunkba zárni, mert romboló hatással bír. Veszünk egy nagy levegőt, és rendezzük a dolgainkat, mindig az élet adott pillanataiban. A halottak energiái itt maradhatnak bennünk és tehetnek olyan dolgokat, amik, sosem kerülnek helyre. Egy élő emberrel sem biztos, hogy rendeződik a viszony már, de mi megtettük, amit meg kellett tegyünk abban a pillanatban és később a másik fél részére is talán az idő múlásával máshogyan fog csengeni, vagy éppen a halál előtti pillanatokban jut majd eszébe valakinek, hogy el tudjon menni, el tudjon engedni, olyan érzéseket, amik különben benne maradnának, vinne tovább magával. A halott energia sem olyan, ami csak úgy megmarad bennünk, ezeket tudni kell kezelni, vagy éppen kezeltetni hozzáértő szakemberekkel, sosem szabad félni, segítséghez fordulni. Ebben segíthet nekünk akár a gyászterápia, vagy bármilyen foglalkozás ami örömmel tölt el, akár a rajzolás vagy a festészet terápia. De akár vehetünk egy mély levegőt és megpróbálhatjuk mi magunk is végiggondolni, hogy mi mit tehetünk másként, hasonló szituációkban. Mert azt mindenki tudja, az életben, hogy amíg valamit nem old meg, hasonló helyzeteket fog kapni a sorsától. Addig ismétlődik, amég nem tanul belőle. Ha valakinek sok barátsága megy tönkre akkor el kellene gondolkodni, hogy mit is kell máshogy tennie. Vagy legalább megpróbálnia ezekre jó szívvel  gondolni, mert nem volt véletlen, hogy összesodródtak az életben.A halottakkal is ugyanez a helyzet, hogy gondoljunk rájuk jó szívvel, engedjük el őket harag nélkül, sosem kell utána visszanézni, ha ez nekünk fájó pont volt az életünkben, egyszerűen csak hagyjuk, hogy az érzelmek néha szabadon folyjanak bennünk.Ezt nem kell másoknak látniuk, csak annyit fognak észrevenni, hogy letettük a terheinket, olyan mintha mázsás súlyoktól szabadulnánk meg. És ezzel már elértükazt, hogy tettünk magunkért. A halottak sem fognak minket nyomasztani és a régen elfeledett barátságok is jó emlékkel maradnak meg bennünk.

Nem sokan tudják, hogy mivel jár egy temetés lélektanilag a háttérből megfigyelve. Mit kellene és mit nem kellene megtenniük azoknak, akik utolsó útjára kísérnek egy lelket. Ennek ellenére azt gondolom, hogy mindig van mit tanulnunk egy-egy ilyen alkalom kapcsán. Mondhatja bárki, hogy  már régóta megvannak a betartott szokások minden szertartás szerint. Mégsem lehet ezt elégszer elismételni. Én, aki ebben napi szinten részt veszek, sokszor tapasztalom és érzem, hogy mindenről beszélni kell még, mert nincs benne az emberek mindennapi életében. Az emberek eljönnek, de látszik rajtuk, hogy ehhez nincsen kedvük, nem is érdekli őket. Eljönnek, ott vannak és alig várják a végét. Csak azért jönnek mert kötelezőnek érzik. Aztán hazamennek és nem történik bennük semmilyen változás. Aztán nem akarnak erről többet beszélni sem, inkább lezárják magukban. Vennének inkább egy virágot, amit kiküldenének maguk helyett a temetőbe. Pedig azzal, hogy lezárul egy élet, a jelenlévők életében is változás következik be. Nem mindig lehet érezni markánsan, de mégiscsak így van. Például a szomszéd néni, aki már többet nem kérdezi meg minden este, hogy van kedves szomszéd. Vagy az a kollega, akit nem ismertjünk ugyan túl jól, de mindennap láttuk és sokszor csempészett egy kis színt az életünkbe. Ezek igenis fontos dolgok mindannyiunk életében. Kikísérjük őket a temetőbe és közben saját életünkön is elgondolkodunk. Ezzel nagy dolgot teszünk, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy elkísérjék. Aztán majd megyünk tovább nincs is ezzel baj. De azt a pár percet miért ne szánhatnánk oda az életünkből. Nem szabad félvállról venni, annak a léleknek igenis számít, hogy kik jöttek el, hogyan állnak ott a ravatala mellett, nem azt akarja látni, hogy csak unják a körülötte állók ezt az egészet.Persze ezt senki nem vallja be, de akkor is így van és látszik az emberek szemén.

A telefonotokat se vegyétek elő, mert ezzel megzavarjátok azokat, akik figyelnének az elhangzottakra. Csak azért mert ti nem éreztek úgy, mint a gyászolók, nem kell ezt  kimutatni. Annak a léleknek, aki elmegy ezzel sokat segítünk, hogy jelen vagyunk teljes valónkban. Mert a temetések összekötik az élők világát a holtak világával, ebben,aki eljön nagy szerepe lenne, hogy álljon ott igaz szívvel.Ne akarjunk ebbe többet belelátni, csak vegyünk fel egy számunkra szép ruhát és öltöztessük fel a lelkünket is erre az alkalomra.Csak egy pár percig figyeljünk oda és ne beszélgessünk a mellettünk állókal , az sem baj, ha nem tudunk végig figyelni, csak próbáljuk meg,különben minek megyünk el, ezt is gondoljuk végig,ahogy azzal sincs semmi baj, ha erre nem vagyunk képesek és inkább távol maradunk, de ne akarjunk ebben másokat befolyásolni semmiképpen. Ha majd egyszer arra kerül a sor, hogy mi leszünk mélyen érintettek, nekünk is fájni fog, hogy mások ott mulatoznak miközben a mi gyászunk tart,mert ezzel nem könnyű együtt élni a továbbiakban. Volt már erreszámtalan példa, hogy mennyire örülnek egymásnak, a rég nem látott emberek, természetesen ez jó dolog, csak nem ott van a helye és ideje. Majd utána kellene örvendezni egymásnak. Kell, hogy legyen mindenkiben ennyi diszkréció és tartás. Miért ne lenne,gondolnánk? Ha valakiről úgy érezzük, hogy nem eképpen viselkedik, ezt ne tartsuk magunkban, halkan menjünk oda és szóljunk neki, hogy ez nagyon bántó. Sokszor a gyászolók sem éreznek úgy, ahogyan ezt elvárná tőlük bárki, ilyenkor sokféle érzés keveredik bennük, harag, szégyen, düh a halottjuk iránt. Ezek nagyon nehéz érzések, nem lehet velük mit kezdeni.  Egy másik temetés alkalmával kimutatják fájdalmukat, sírnak is hangosan. Ezek nem mindig tartoznának másokra. Tudom ezt nem könnyű úgy alakítani, hogy ne legyen ott más, főleg, ha mások is akarnak kegyeletet gyakorolni. És bizony sokszor van olyan is, hogy alig jönnek el, mert már nincs senki, aki közel állt ahhoz a lélekhez. Ez talán csaka búcsúztatónak rossz, mert kevés embernek tudja elmondani, azt amit szeretne. Az az energia, ami bennetek van egy egy szertartás alkalmával, azt viszi tovább az elhunyt is azon az utolsó úton. Ez az energia lenne az értő figyelem és a szeretetteljes odafordulás az elhunyt iránt. Nem kell többet tenni, de ezt tegyük meg, ha már elmentünk elbúcsúzni. Köszönöm azt is, hogy ezt elolvastátok és végiggondoljátok, legközelebb mikor temetésre mentek, ez jusson eszetekbe.

Életünknek egy sajátos területe, ami – bár minden ember életében bekövetkezik, és érintetté válik benne - valamilyen formában, mégis tabudöngető, speciális területnek számít a mai napig. Ez pedig a halálozás, temetés és gyász témaköre.

A temetésnek minden korban, társadalmi osztályban vagy vallás szerint megvoltak a maga szokásai és rituáléi.

Az idők során ezek átalakultak, leegyszerűsödtek, sok dolog elveszítette jelentőségét, szimbolikáját. Főleg Budapest nagy olvasztótengelyében történt rengeteg változás és itt érhető tetten a hagyományok elvesztésének folyamata is.

A közösségi média nagyfokú elterjedése előtt, még nagy keletje volt a gyászjelentések, ún. partecédulák küldésének. Emlékszem egy pár éve még mi is sokfélét tartottunk az irodákban és, mint a karácsonyi képeslapok esetében válogatták a gyászolók, hogy milyen idézetet és szimbólumot válasszanak. Mára leáldozott a gyászjelentők népszerűsége, és nemcsak a fiatalabb korosztályban.

A partecédulákat felváltották a telefonhívások, vagy más esetben a rövid szöveges üzenetek, illetve emailek küldése.

Tágabb értelemben vett hírközlési forma a házak bejárata felé feltett  fekete zászlók, ami régi lakóközösségek életében még ma is hagyománynak számítanak, ahogy ismert emberek halálhírét is sok helyen adják ilyen formán tudtunkra.

Közeli hozzátartozók esetén nem kérdéses a halálhír közlése, de vannak speciális esetek. Például, ha az elhunyt tagja volt egy közösségnek, klubnak, tegyünk ki bátran egy partecédulát az üzenőfalra. Sosem látott távolabbi rokonokra, esetleg vidéken élőkre (például szülőfaluban) is gondolhatunk ilyen formán. Hiszen a gyászértesítő megküldése nemcsak a halálhír közlését jelenti, hanem azt is, hogy gondoltunk arra, akinek küldjük. Vidéken még a mai napig szokás az újságban történő megjelentetés, a temetésre hívás formájaként.

Hivatalos értesítés esetén is megfelelőbb az írott változatnál maradni, pl. Munkahelyek esetében.

A virtuális világban is üzenhetünk, főleg, ha valakit sokan ismertek, akár a Facebook oldalán keresztül, hogy többé ne keressék őt.

Talán sokan nem is tudják azt, hogy az elhunyt Facebook oldalát meg is lehet szüntetni végérvényesen az elhunyt halotti anyakönyvi kivonat másolatának a Facebookhoz történő megküldésével.