Halottakról vagy jót vagy semmit…?

Munkám során sokszor találkozom olyan gyászolókkal és gyászesetekkel, amikor az elhunyt életével kapcsolatban nehezen tudnak megnyílni és elmondani, bármit is.

A legtöbb esetben van kedvük a hozzátartozóknak mesélni arról, aki elment.

De vannak,aki eljönnek,lehajtják a fejüket és zavart tekintettel mondják maguk elé, hogyne beszéljünk inkább róla, mert nincsenek szép dolgok, amit elmondhatnának. Beáll egy nyomasztó csend. A szégyen és zavar csendje telepszik rá a gyászolókra. Aztán mégiscsak elhangzik a tudva lévő kijelentés, hiszen nekik is könnyebbség kimondani: aki elment, példáulalkoholista volt és verte a családját. Vagy egy ehhez hasonlóan nehéz élethelyzettárul fel. Nagyon nehéz ezt szavakba önteni. Ha kimondják már elönti őket a szégyen. De kinek a szégyene ez?! Azé aki elment, itt hagyva a családnak, a gyászolóknak.

Szerették is, haragszanak rá még most is, csalódtak benne nem egyszer , fájdalmat okozott nekik a szavaival, tettlegeséggel vagy anélkül.  Miért kell most ezeket a sebeket mégiscsak felszakítani és szembenézni velük, mikor már úgyis meghalt. Mert ezt visszük tovább. Ha nem is sokáig gondolunk rá, de belevésődik a sorsunkba, továbbadjuk az utánunk lévő generációknak azokat az érzéseket és lenyomatokat amiket akkor éreztünk, amikor valaki meghalt.

Halottról vagy jót vagy semmit tanultuk ősidőktől kezdve. Belénk ültetett generációs hiba, amit ránk kényszerítenek, hogy ezt a kijelentést fogadjuk így el.

Eltitkolhatjuk a világ elől az igazságot, akkor is bennünk van a tudat, hogy ez így van. Egyrészt nem lehet a titkokat sokáig elfedni, vagy nem is titkok,mert tudta mindenki, csak nem beszélünk róla.Tagadni sem érdemes, kinek mutatunk mást, mikor mindenki ismerte. Miért kellene egy álszent beszédet megíratnunk és elmondatnunk a temetéskor, az élők és holtak világának találkozásánál? Ezzel senki célját nem szolgáljuk.Akkor pedig mit mondjunk róla, hogy jó ember volt és szeretett élni? Igazából, szeretett élni, igen, szerette élni azt az életet, amit ő választott. Valószínűleg így is volt, ha sosem választott más utat. Ez önmagában nemlett volnabaj, csak vitt vele másokat is. Beszélhetünk arról is, hogy mi máshogy fogjuk tenni az életünkben.Akár az utánunk jövőknek is mondjuk el, hogy volt egy ember a családban, akinem a helyes úton járt, nekünk ezzel mutatott példát, hogy van más út is az elágazásban. Egy párhuzamos élettel, egy párhuzamos úton mi másként megyünk és tesszük a dolgunkat. Aztán még arról is beszélni kell, hogy a fájdalom amit itt hagyott bizony nem múlik el nyomtalanul, amit belekarcolt a lelkünkbe egy ember, aki már a túloldalon van. Ez a fájdalom itt marad még akkor is mikor ő elment. És ilyenkor nem azt sajnájuk, hogy ő meghalt, hanem hogy fájdalmat okozott nekünk, és ennek lenyomatátlelkünk bizony őrzi.Még ha nem is tudatos szinten, de testünk előbb-utóbb ezt jelezni fogja számunkra.

Vajon mit tegyünkazért,hogy ezt mégiscsak enyhítsünk. Mertnem kell erre állandóan gondolni, évekig emlegetni és cipelnimagunkkal.

A kegyeletgyakorlással, ami itt azt jelenti, mint egy lelki lista készítése, felsorolásként számot vetünk, éssok mindent tudunk helyre tennivele.Ennek a helye nem feltétlenül fizikai síkon a temető, hanem a lelkünk rétegeiben találhatók az erre megtalálhatóválaszok. Miaz, amit szeretnénk még elmondani neki, mi az ami bennünk maradt, mi az ami fájdalmat okozott, vajon mi az,amit ő érzett mikor fájdalmat okozott,mikor ő bántott minket. Talán azt gondoljuk, már nem számít, pedig igenis számít, mondjuk ki, akár magunkban ,akár hangosan is, mert ez egy idő után könnyebbséget fog okozni.Az a lélek mikor átment a túloldalon már tudta hogy mit tett, hogy ebben az életben nem úgy élt, ahogy azt kellett volna. Már mindent tud igazából, csak arra vár, hogy kapjon egy új esélyt, és jóvá tegye. Ha teheti,, akkor őriz bennünket fentről. Ha nem, akkor pedig majd igyekszik majd törleszteni.

 Mit tehetünk még, hogy jobban érezzük magunkat? Próbáljunk odafigyelni arra, hogy mi is változzunk, mi ne bántsunk meg másokat. Az életünket mindenképpen próbáljuk jó célokra fordítani, hasznosan tölteni még a szabadidőnket is, azokkal töltve az időt, akiket szeretünk, akik fontosak nekünk. Ez a léleknek egy nagy megnyugvást jelent. Azzal, hogy nyalogatjuk a sebeiket igazából nem megyünk előrébb. Mi vagyunk az életünk kulcsa, nekünk van döntésünk és lehetőségünk változtatni,ha kell. Ha szükséges válasszunk más utat, mint amin eddig jártunk. Mindig van más út,más választás. Ha éppen nem is látjuk az út végét,de kis lépésekkel elérhető minden cél és irány. Aztán majd jön magától a megoldás ha rábízzuk az életet a saját irányításunkra és nem a sodródást választjuk tanácsadóul. A teremtés ereje bennünk is megvan,ezt kell tudatosítani és gyakorolni.