Ahogyan minden haláleset, úgy minden gyászolás egyedi és ma már mondhatjuk úgy is, hogy egyéni. Régebben a gyászolóknak a halál pillanatától kezdve megvoltak a rituáléi, ebben is megtalálva azokat a biztonságot adó pontokat, amik segítették őt. Minden forgatókönyvszerűen előre adott volt. Segítették őket a kialakult szokások, rituálék, gyászolás fokozatait meghatározó színek, a vallás, a közösség, a zene és imák, az elvárt viselkedésmód. 

Majd a körülmények megváltozásával egy újfajta szemléletmóddal keveredve a régi normák elavultá váltak, a közösség ereje inkább váltfullasztóvá, mint segítővé és felborult a régi rend. Nem kérünk a vallásból, a rítusokból, vagy csak minimálisan, a saját rendszerünkbe beilleszthető szinteken. Belülről mégis érezzük valaminek a hiányát, csak nem mindig tudjuk megfogalmazni, hogy pontosan mire lenne szükségünk. A rítusok hatása sokszor a tudattalanon keresztül érvényesült. Ma már szinte csak hallomásból tudunk a siratóasszonyokról, bár egyes vidékeken még mindig hívják őket. És nem azért, hogy idegesítsék a jelenlévőket a nyavalygásukkal, hanem egyfajta hangulati állapot megteremtését segítették elő a temetéseken. Mert a halál-temetés-gyászolás egyfajta ráhangolódást is igényel. Innentől kezdve részévé válik az életünknek és kihatással lesz ránk, amivel most szembentaláljuk magunkat.

Régebben a több generáció együttélése által már kisgyermekkorban megkezdődött a halál és a gyász beépülése az emberek életébe. Ezzel ma már nem igazán tudunk mit kezdeni. Sem a gyászoló sem a közvetlen környezete.

Elfojtott érzelmek, a gyász elhárítása és gyors lefolyása mind a temetésnek, mind az utána való időszaknakjellemez bennünket. Távol tartjuk magunkat a gyászolótól is, nincsen sem türelmünk, időnk, eszköztárunk és megoldókulcsunk egymáshoz.

A gyászoló sem könnyít ezen. Elég csak az özvegyen maradt, még ereje teljében lévő anyára gondolni. Aki bebújik a vezeklő mártír álarca mögé. A vasárnapi ebédek kínszenvedést okozó megjegyzéseivel. “Nem kell aggódni, már nem sokáig élek én sem” “Anyuka lépjen már túl ezen”– hangzanak a leves feletti párbeszédek.

Ami aztán nem mást, mint belső feszültséget generál mindenkiben, aminek a rezgéshullámait viszik tovább és adják át akartalanul is a tágabb környezetnek.

Holott ez csak annak az öngerjesztő folyamatnak a része, hogy a kommunikáció nem egymásért, hanem egymás mellett zajlik.

A vezeklő mártír mintegy védekező mechanizmusként használt felvett viselkedés. Igazából arra szolgál, hogy az elszenvedője belülről, azt kiabálja, hogy velem most mi lesz, kinek leszek fontos és az elhunyttal kapcsolatos kavargó érzelmeknek szólnak. Beletartozhat akár a az elhunyt halála kapcsán érzett megkönnyebbülés érzése is, amit kimondani nem lehet, mert ez bűntudatot vonzana maga után.

Egy másik nézőpontban felállított gyászoló, pedig kimondatlanul is ragaszkodna a régi élet és rend visszarendeződésére. Ha nincs gyász, nincs ez a halotti hangulat, minden olyan lehetne, mint régen volt – mert neki az az állapot jelentett biztonságot. Egy embert elveszített maga mellől fizikai szinten, egy másikat pedig lelkileg. A közöttük fennálló kommunikáció pedig nemhogy nem segít, hanem még jobban elmélyíti a közöttük fennálló elszakadást.

Most itt álljunk meg egy pillanatra. Természetesen a fentiek megoldása nem következik be egyik pillanatról a másikra.

Az élet mindenki számára rejteget kihívást, és a veszteség/elengedés/elmúlás/elválás mindig is része – valamilyen formában az életünknek. Rajtunk múlik, hogy mihez kezdünk az életünkkel, emberi kapcsolatainkkal napról napra.

A léleknek ugyanúgy szüksége van karbantartásra, mint a testünknek az edzésre. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy lelki sebeink sokkal lassabban gyógyulnak, mint a testünk. A lelkünk sebeit igazából két dolog tudja gyógyítani, az igazi szeretet és a felismerések. Elakadásainkhoz forduljunk szakemberhez, a befektetett energia mindig megtérül.