Abban a pillanatban, amikor bekövetkezik egy haláleset, megszületik a Gyászoló.

A gyászoló átélt veszteségeire való reakciója attól is függ, milyen volt a kapcsolata az elhunyttal, a család mennyire jelent támogató közeget számára, mennyire érzi sajátjának a tőle elvárt érzéseket…

Innentől kezdve adott egy státusz számára, amit megélhet, feldolgozhat, (ki)használhat, megtagadhat, elbagatelizálhat, de mindenképpen hatással van rá. Ha másképpen nem, a környezete reagálása által.

Ha a gyász megélésekor sérül valami, vagy benn ragad egy szerepben, a következőkkel találkozhatunk:

Vezeklő mártír: az elhunyttal kapcsolatos veszteség miatt sérül a pozíciója, mind családi, mind társadalmi szinten, ezt próbálja kompenzálni. Lénye egész megjelenésével egyfajta bűntudatkeltést hordoz magával a környezete felé. A gyászt inkább önsajnálatnak éli meg. Biztosan volt érzelmi töltet is az elhunyt felé, de idővel inkább csak egy idealizált kép marad meg benne. Környezetét idegesíti állandó önsajnálatával, okoskodó megjegyzéseivel, az életről való lemondásával, amiben érződik, ha lenne kapaszkodó, akkor legszívesebben ő választaná az életet, csak nem tudja hogyan. Ez a szerep pedig biztonságot nyújt számára. Egy ideig. Mert utána elszivárognak a kapcsolatok, hiszen nem tudnak/akarnak mit kezdeni vele. Szembesítéssel nem sokat érünk, egyből bekapcsolnak az önvédelmi reakciók. Mit tehetünk vele? Ha felismertük, hogy a megjegyzései tulajdonképpen nem nekünk szólnak, máris kívül kerültünk a személyes sértettségen. Próbáljuk meg bevinni újra az élet vérkeingésébe, adjunk neki feladatokat, bíztassuk, hogy vegyen részt programokon. Foglalja el magát. Idővel talán újra kialakul a saját pozíciója, amiben jól érzi magát.

Színlelő: a gyász számára a környezeti megfelelés játéka. Ő sír a leghangosabban az egész temetésen, amiből szinte már show-műsor kerekedett . Ezzel is mutatja, hogy ő mennyire szerette az elhunytját. Kiköveteli a legfrekventáltabb sírhelyét a temetőnek, amire hatalmas síremléket csináltat, lehetőleg lássa mindenki.

Bravúros felejtő: már a temetés napján mindent elpakolt, kipakolt, átrendez, újrafest. A környezet számára azt a képet mutatja, mintha nem is történt volna semmi változás. Bizony felejteni akar, és amiről nem beszélünk, az nincs is. A fájdalmát, rejtegetni való érzéseit gondosan letakargatja csipkével.

Borzasztó destruktívan hat a környezetre ez a fajta magatartás. Rombolóan hat a többiek gyászfolyamatára is, megsemmisítik a közötti lévő kommunikációt. Mert nem tudjuk, hogy menjünk szembe vele vagy legyünk része a színjátéknak?

Mindenképpen adjunk neki időt. Találjunk egy közös pontot vele, ami kapcsolódást jelenthet. Ne erőltessük, mert csak még jobban bezárkózik. Lehet elég neki csak meghallgatnia másokat, az is elindít nála valamit.

Hobbista: időnként kampányszerűen kijár a temetőbe, ott van minden nap. Hosszú idő eltelte után is, úgy vissza tud esni a mélygyász szintjére, mintha tegnap történt volna a haláleset. Majd egyik-napról a másikra visszarendeződni látszik minden, a normál kerékvágás keretei közé.

A “hobbistával”, a környezet nehezen tud mit kezdeni. Mert időnként mesél és beenged, majd hirtelen bezárkózik. Mivel tudatos gyászoló, az ő feladata és felelőssége a környezetét nem bizonytalanságban tartani, hanem megoldókulcsot adnia saját magához.

Kemény mag: a temetőlátogatók kemény magja. Mindennap kint van, akár egy nap többször is. Az általa gondozott sírhely, mintegy kegyeleti emlékhely funkcionál, van rajta minden, virág, világítós angyal, az évszak adott ünnepéhez kapcsolódó aktuális dekoráció. Legszívesebben ő maga is odaköltözne. Utazni, kimozdulni nem szeret, nem is tud, elképzelhetetlen számára, hogy megcsalja a sírhely és az elhunyt emlékét. Ez a típus egyrészt beragadt a fel nem dolgozott gyászában, másrészt így éli túl a veszteséget. Számára szinte életcélként funkcionál a kegyeleti emlékhely ápolása. És itt jelenik meg az egyéni gyászfeldolgozás fontossága is. Hiszen felismerhető, hogy egy holt energiát táplál, de az ebből való kiragadás sem vezet közvetlen megoldáshoz. Sőt a szembesítés nem mást, mint ellenállást szülne csak. Hosszú folyamat által lehet eljutni vele (is), ahhoz a szemlélethez, hogy az elhunyt is azt akarná, hogy ő éljen és jól legyen. Más kérdés, hogy számára ez így meddig fenntartható biztonsági állapotot jelent.

Szellemekkel suttogók: azoknál figyelhető meg, akiknél a szeretett személy kiemelkedő státuszt foglalt el még életében. Halála után, még hosszú idő után is “együtt laknak” vele. Elől vannak az elhunyt személyes használati tárgyai, a papucsa, fogkeféje, az asztalnál is terített hely várja. A székét üresen hagyják, nem ül bele senki, ezáltal is konzerválva a családban elfoglalt helye. Különös hangokat is hallanak a házban, az életüket egyfajta várakozás érzése járja át. Akit várnak, bármikor betoppanhat, bármikor hazajöhet. Ezáltal egy illuzionált életmódba helyezve magukat.

Persze ez is fenntartható hosszú időn át, hiszen kinek ártanak vele?

(Most arra nem térek ki, hogy az elhunyt energetikáját miért nem jó ennyi a földi síkon tartani, sem neki, sem a családnak.)

Akkor van baj, ha már jelentkeznek testi tünetek, alvászavar, idegkimerülés, energiaveszteség. Hiszen a szervezet így jelez, valami zavar mégiscsak van a rendszerben.

Természetesen fentiekkel nem célom senkit sem bántani a gyászában és annak megélésében. Hiszen mindenki úgy éli túl, ahogyan csak tudja.

De tartsuk szem előtt ezt is:

„Add meg a könnyet, de élj és szeress tovább. Addig vagyok, míg élek, szívetekben, bennetek. Ember voltam mindig, ezért szeressetek.

Ő elment, mi itt maradtunk és élünk. Ápoljunk elhunytaink emlékét, de az élő kapcsolatokat is engedjük be az életünkbe, mert az életünket zálogba kaptuk, és nem örökre és csak rajtunk áll mihez kezdünk vele pillanatról pillanatra, mert választásunk mindig van.