A halálozás, temetés és gyász témakörét a mai napig átjárja egy félelemmel vegyes misztikum.  Elszakadva a sokszor felemlegetett “velünk úgysem történhet meg, minek foglalkozni vele, vajon milyen a vizihulla” kissé bárdolatlan kérdéskörén túl.

Temetési szakemberként, sokak szemében látok megdöbbenést, amikor megtudják mivel is foglalkozom. “Hogyan lehet ezt bírni” szokott lenni általában a reakció rá. Az első gondolatokat követik a kérdések, hogy biztos egész nap síró emberek vesznek körül. Pedig itt nemcsak erről van szó. (Nem mindenki sír és vannak sírva nevetők is, de erről bővebben, majd később).

Az oldal célja, hogy tabuktól és a régi sztereotípiáktól mentesen, időnként a fekete humortól átitatva mit érdemes tudni

a temetések hagyományában történt változásokról, mik azok a partecédulák, küldünk e még, és ha, igen, akkor kinek? Miként reagálunk, ha környezetünkben haláleset történik, létezik e olyan, hogy szép temetés és mitől lesz szép egy temetés, és egyáltalán hogyan kell(ene) viselkedni egy temetésen?

Vagyis temetkezésről, protokollról, pszichológiáról, történelemről, szokásokról, vallásról és pozitív példákról, érdekes esetekről…”

Korunk sajátossága, hogy életünk neves eseményeit, pillanatait szeretjük megosztani a nyilvánosság egy részével a közösségi portálok felületein. Legyen ez születés, esküvő, találkozók, utazások vagy más,  számunkra fontosnak vélt dolgok. De van az életünknek egy sajátos területe, ami – bár minden ember életében bekövetkezik, és érintetté válik benne - valamilyen formában, mégis tabudöngető, speciális területnek számít a mai napig. Ez pedig a halálozás, temetés és gyász témaköre.

Társadalmunk a gyász kezelésében nagyon elzárkózott álláspontot képvisel, szinte tabuként kezeljük ezt a témát, nem tudjuk, hogyan kellene reagálni rá, vagy megszólítani azt, aki gyászol. A köztudatban az “őszinte részvétem”, vagy “fogadd együttérzésemet” kifejezéseken túl, nem igazán tudunk mit mondani egymásnak, így a mély beszélgetések is nehezen indulnak el.

Sokszor elgondolkodtató számomra, hogy a temetési irodában a gyászolók nagy részénél megnyílnak az un. „őszinteségi csatornák“ és szeretnek mesélni az életükről, a halálozás körülményeiről és az elhunythoz fűződő kapcsolatukról. Aztán ez a csatorna ismét bezárul és már nehezen nyílnak meg bárkinek, és a részvétnyílvánító is nehezen talál utat a gyászoló felé.

De szükséges- e a már fent említetteken túl reagálni bármit is? – ahogyan érezzük, és amilyen relációban vagyunk a gyászolóval. (A manapság sokszor elfelejtett halotti tornak is ez volt az egyik szerepe, de ez is külön fejezetet kíván, így bővebb kifejtésére egy másik alkalommal kerül sor.) Személyesen könnyebb lehet együttérzésünket kifejezni, de írásban is küldhetünk egy pár kedves gondolatot, vagy ha semmi nem jut eszünkbe, akár egy verset vagy egy idézetet is továbbíthatunk az illetőnek.

Ha nem kapunk választ az üzenetünkre, ne vegyük magunkra! A gyászoló sem biztos, hogy tudja, miképpen is kellene reagálnia rá..